|
Ez úton is kifejezem köszönetünket Bakos Zoltán István - kékfestő népi iparművésznek, hogy bemutatta számunkra a Kékfestő Műhely-t, a technológiai folyamatot az elejétől (minta nyomás) a végéig (mángorlás), Köszönjük!
Bácsalmás egyik nevezetes ipari öröksége a Skorutyák család 1879-ben alapított kékfestő műhelye.
A máig működő, apáról fiúra szálló műhelyt jelenleg az alapító ükunokája, ifjabb Skorutyák János gondozza.
A műhely szakmai vezetője Bakos Zoltán István kékfestő népi iparművész, aki az ősi szerszámokat használva folytatja a több mint 100 éves hagyományt, és az itt készült termékei a világ távoli szegleteibe is eljutnak.
A kékfestő ősök emlékéhez méltó, ugyanakkor 21. századi szellemben történő felújítást követően a látogatók megismerkedhetnek e kihalófélben lévő mesterséggel és a kékfestő dinasztia történetével.
Minden muzeális gép, még a 19. században készült szekrényes mángorló és 1868-ban készült perrotin mintázógép is megtekinthető működés közben.
A vezetés során a kékfestés minden munkafolyamata élőben nyomon követhető, sőt, a látogatók maguk is bekapcsolódhatnak egy-egy munkafolyamatba.
*******************************
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kékfestés
A kelmék egyszínűre színezése és a ma textilnyomásnak nevezett eljárás szerinti mintázása az ősi mesterségek közé tartozik. Indiából, Kínából és Egyiptomból számos lelet került elő, amelyek bizonyítják, hogy már több ezer évvel ezelőtt is ismert eljárásokról van szó. A textilnyomási eljárások között fontos helyet foglal el a kékfestés, ami Indiából származik. Feltételezik, hogy az ott készült árukat onnan szállították egyrészt karavánok Egyiptomon, Észak-Afrikán át, másrészt tengeri úton közvetlenül Dél-Európába. Más feltételezések szerint Törökországból, Kis-Ázsián át került Európába a 16. században.[4] Az mindenesetre tény, hogy a 17. századi francia udvarban az indiai eredetű nyomott mintás kelmék rendkívül divatosaknak számítottak és nagyon népszerűek voltak. Innen is származik az ilyen mintázatú kelmék francia neve: indienne. Ezek importjára egy kizárólagosságot élvező külön vállalatot is alapítottak (Companie des Indes). Később a francia mesterek is megkezdték az ilyen mintázatú kelmék gyártását és az eljárást azután a Franciaországból elűzött hugenották terjesztették el Nyugat-Európában. A 17. század végén már jelentős műhelyek működtek Dél- és Nyugat-Európában, főként a kialakuló textilközpontokban, kolostorokban, nagyobb városokban.[2][4][5]
*** A kékfestő eljárás ***
A kékfestés alapvetően az ún. gátlónyomás[8] technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely az ezután felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása tehát két alapvető munkafázisból áll:
* mintázás fedőanyaggal (gátlószerrel),
* színezés indigócsávában.
A hagyományos műveleti sorrend a következő:
* A nyers szövet kimosása forró szódás vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák.
* Öblítés, majd szárítás szabad levegőn.
* Keményítés kukorica- vagy burgonyakeményítőt tartalmazó fürdőben.
* Szárítás.
* A szövet felfeszítése a nyomóasztalra és a gátlószer minta szerinti rányomása a nyomódúccal.
* Szárítás, hogy a gátlószer megkössön a szöveten.
* A színezék felvitele a színezőfürdőben, a kívánt színmélységtől függően többször ismételve.
* A gátlószer eltávolítása savas fürdőben.
* Öblítés.
* Szárítás.
* Mángorlás, hogy a kész szövet sima és ráncmentes legyen.
A kékfestés eredeti eljárásánál a pamutszövet azon területeit, amelyet fehéren akartak hagyni, méhviasszal vonták be, majd a szövetet a festékkel teli kádba mártva kékre színezték. (Az eljárást legfeljebb 63 °C-ig melegített fürdőben lehetett végezni, mert különben a viaszbevonat elolvadt volna.) Azokon a helyeken tehát, amit a viasz nem fedett, a kelme kék színűre festődött. Minél többször ismételték meg ezt az eljárást, annál sötétebb kék színt kaptak. A méhviasz felvitelét a kelmére fa dúcokkal végezték, amelybe belefaragták a mintát. A fából faragott dúcokat később kiszorították az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák. Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel.
Színezékként növényi festékeket használtak. A kék szín előállítására az indigót használták, amit az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből nyertek. Európában erre már a kora középkor óta a csüllenget (Isatis tinctoria) használták, amit főleg Franciaországban és Türingiában termesztettek. A 16. században felgyorsult kereskedelem tette lehetővé az indiai növény Európába szállítását, amely több festőanyagot tartalmazott, mint a csülleng, ezért alkalmazása gazdaságosabbnak bizonyult.
Külsõ hivatkozások:
|
A Facebook albumom megtekinthetõ